Nemrég beszélgettem a bátyámmal és kifejtette aggodalmát arról, hogy a világ nem fejlődik, legalábbis nem úgy, ahogy a korábbi évtizedek alapján azt elvárnánk. Hiszen ugye járt ember a Holdon, száz év alatt feltalálták a televíziót, a számítógépeket, a nukleáris reakciót és egy csomó áttörést értek el, most meg semmi. A gond az, hogy tesó alapvetően rajongó típus és nem talál semmit, ami a rajongásának tárgya lehetne. Megszűntek ugyanis a nagy, populáris áttörések, nincs olyan hír, ami hirtelen megváltoztatná az életünket. Persze vannak áttörések, de például atomfizikai végzettség nélkül ki érti, hogy mit jelent a D-mezon részecskék bomlásának módja?
Pedig fejlődünk, gyorsabban és meredekebben, mint bármikor korábban, csak mivel a fejlődés már a mindennapok részévé vált és az egyik legfontosabb, fejlődő területnek, a kommunikációnak köszönhetően már perceken belül az arcunkba is nyomják az újdonságokat, nem vesszük észre annyira. Hiszen egy klasszikus példával élve a mobiltelefonom irányítani tudná a holdraszállást. Csak le kellene töltenem mondjuk az iApollo alkalmazást, csatlakoztatni a telefont a vezérlőpultra és indulhat a kilövés. De ki veszi ezt észre, ha mondjuk hétfőn bejelentik, hogy megjelent az új Saturn telefon, következő hét hétfőn letölthető az iApollo 7.0, amivel megkerülhetem a Földet, rá egy hétre pedig az iApollo 11.0, amivel Holdra szállhatok? Vagy ki várja a következő verziót, amivel elérhető a Mars? Minek várakozni rá? Úgyis jön. Vagy ha nem a Mars, akkor más, de valami jön. Mondhatnék egy csomó példát, a lényeg az, hogy minden egyszerű értelemmel, ismeretekkel felfogható eredményt megkapunk, a fejlődés természetes lett. Sajnos ezzel egyidőben értékelni sem tudjuk. Az ember azt tudja igazán értékelni, ami különleges, a hétköznapit definíció szerint természetesnek vesszük.
Amikor megkaptam az első smartphone-omat valamiért éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Motorola MPX-200-asom volt 2005-ben. Eléggé gyerekcipőben járt még a technika, megfelelő net-hozzáférés nélkül kihasználni sem tudtam igazán, de nagyon élveztem. Mivel hajlamos vagyok függővé válni, igyekeztem visszafogni magam. Eldöntöttem, hogy kijelölök egy-egy célt, és amíg azt el nem éri a világ, nem vagyok hajlandó megelégedni a fejlődéssel. Így van mit várnom, van miért “rajonganom” és ha elérjük, még elégedett is leszek. Ráadásul a függőség káros hatásait sem szenvedem annyira.
Szóval telefon, az MPX után eldöntöttem, majd akkor fogok legközelebb foglalkozni a telefonokkal, amikor GPS lesz bennük. Ezt sikeresen letudtuk, nagy dolog volt amikor megkaptam a mostani telefonomat. Viszont mivel cél elérve, ki kellett jelölnöm egy újat. Ez pedig a kitekerhető kijelző lett. Amíg nem lehet flexibilis kijelzőjű a telefonom, nem nagyon foglalkozom velük (valahogy az érintőképernyő kimaradt a lépcsők közül).
De ilyen lehet pl. a villamosáram. Amíg nem szabhatom testre a lakásban, hogy mikor melyik energiaszolgáltatótól hova használjam az áramot, illetve hogyan osszam el a saját magam által termelt mennyiséget, nem nagyon foglalkozom vele. Ahogy hallottam a híreket Németországból, ez is közeledik.
Vagy autónál a tisztán elektromos, jelenlegi benzinesekkel megegyező hatásfokú jármű a cél.
E-book olvasónál a heti, illetve havi magazinok lettek a következő lépcső, valahogy könyv olvasásra nem igazán tudom elképzelni. Ahogy körbenéztem mostanában, hamarosan beszerezhetem az elsőt.
Azt hiszem a fényképezőgépekkel kicsit túllőttem a célon, a következő lépcsőnek a retináról pislogással lementett képeket jelöltem ki. Addig legalább egy tükörreflexesre be kéne valamikor ruháznom.
Mindenesetre vannak elképzeléseim, várom a lépcsőket és kiélvezem a pillanatokat, amikor elérjük őket.