Cetlik

Néztem a közvetítést az Operaház elől és valamiért eszembe jutott a Csillagok háborúja. A Birodalom a bukását egyrészt a kitartó, önfeláldozó, hűséges és naiv lázadóknak, valamint a Jediknek köszönhette. Jedik ugyebár nincsenek, az emberek pedig, akiket a közvetítésen láttam inkább tűntek fáradtnak, kétségbeesettnek és dühösnek. Nem lesz ennek így jó vége. Így nem lehet megtalálni a megfelelő eszközt.
Hallottam egyszer valami vezetőnek a mondását az előző századforduló környékéről (tudom, ez így elég homályos, de csak fél füllel és elég rég hallottam). Az illető valami olyasmit mondott, amikor megkérdezték, hogy nem aggódik-e a tiltakozások és tüntetések miatt, hogy addig nincs baj, amíg zajonganak, kiabálnak és lázadoznak. Majd akkor kezd el aggódni, amikor elhallgatnak. Gondolom, mert akkor már megtalálták a megoldást.

El is döntöttem gyorsan, hogy ideje frissíteni az angol és német önéletrajzomat, valamint elkezdtem fejlécet tervezni. A múltat számtalanszor félremagyarázták már, a jelenünk pedig annyira lefoglal, hogy leragadtunk és elfelejtettünk a jövőbe nézni. Pedig annyi minden van ott, annyi lehetőség.

Anyum mesélt egy előadásról, ahol jól megmondták neki, hogy mostantól milyen ételeket kell főznie a gyerekeknek.
Kell néhány előzetes információ, hogy érthetőbb legyen a problémám.
Anyum élelmezésvezető, 30 éve készít étrendet és vezeti egy több száz gyerekre főző vidéki álltalános iskola konyháját. Volt, hogy 800 főre főztek, most csak 400 körül van.
Szeret főzni, szereti a gyerekeket és jó ízlése van, nem fél attól, hogy új dolgokat próbáljon ki. Én hattól tizennyolc éves koromig menza-kaján nőttem fel és élveztem. Lehet mondani, hogy szerencsém volt, lényegében anyum főzte azt is.
Nagy körvonalakban a következőket tudom az egészséges táplálkozásról: sok zöldség, folyamatos húsfogyasztást kerülni, szénhidráttal módján. Ugyanakkor az ételek jellege élethelyzettől függő kell hogy legyen. Egy növésben levő szervezetnek kell a szénhidrát és a fehérje.

Tehát az előadás. Egy Buday nevű celebszakács tartotta, jól megmondta anyuméknak, hogy mivel a gyerekek nem esznek egészségesen és többségük túlsúlyos, mostantól nem használhatnak lisztet, süthetnek zsírban vagy olajban. Főzelékek, rántott és sülthúsok, tészták és hagyományos pékáru (értsd: kenyér) kilőve. Merthogy túlsúlyosak. A gyerekek. A menzakajától. Nem a chipsektől, a hamburgerektől, a kólától, a palackos szörpöktől és a mozgáshiánytól. Nem, a menzakajától.

Utánanéztem a neten, a honlapon a következőt találtam:
“A receptet, illetve közétkeztetésben használatos formájának, a gyártmánylapnak tartalmát Buday Péter írja meg; a menü konkrét receptjeit kifejezetten közétkeztetési célra dolgozza ki. A javasolt receptek egészséges, a gyermekek számára vonzó, a közétkeztetésben újdonságnak számító ételek, melyeket a helyi konyhák dolgozói a szükséges mennyiségben készíthetnek el”

Kíváncsi lennék, hogy petibá mit mondana annak a gyereknek, aki az amúgy nagyon egészséges aszalt szilvás, pulykával töltött sütőtök és burgonyapüré mellé viszi az otthonról hozott nestea-jét: öcsi, légyszíves ne idd meg azt a finom, cukros, tartósítószeres löttyöt amit anya adott, különben hiába törtem magam, hogy egészségesen egyél;
Vagy annak a srácnak, aki suli után edzésre megy: rendben, edd meg az almás csirkemellet mazsolás rizzsel és a mézes joghurtos céklát, de vagy repetázz kétszer, vagy egyél mellé két sonkásszendót túrórudival, különben nem fogod bírni az edzést;
Vagy annak a gyereknek, aki hétfőn kér a konyhásnénitől még két adag reggelit és edédből is háromszor eszik mert hétvégén otthon nem volt elég kaja és éhezett: mindenből csak egyszer egyél, különben el fogsz hízni?

Értem én, hogy nem jó a közétkeztetés helyzete Magyarországon. Értem, hogy sok helyen egysíkú és egészségtelen az étel. Azt viszont nem értem, hogy gyerekek étrendjénél miért nem veszik figyelembe a mai gyerekek helyzetét? Ez nem egyszerű biológia, nem teljes napi étrendet kell meghatározni. A menza csak a gyerekek táplálkozásának, életvitelének egy részét képezi. Nem lehet felelőssé tenni mindenért és a populáris kérdések megoldására felhasználni, amikor valójában sokkal nagyobb problémákat kell kompenzálnia. Anyum tudja, Buday úgy látszik, nem. Lehet, hogy a közétkeztetésben kevesebb szakácsra/szakértőre és több anyára lenne szükség?

(Külön vicc volt, amikor megtudtam, hogy a dizájnos tálalásra is felhívták a figyelmüket. Elképzeltem, ahogy a gyerekek meglátják a formás kis rizsgombócokat és elkezdenek dobálózni velük egy háromszáz négyzetméteres ebédlőben)

A közoktatás egyik hatása, hogy megtanítja a gyerekeket tanulni, legtöbbször sajnos csak tanártól. Az iskolának viszont egy idő után vége, és nincs többé oktató aki támogasson, irányítson. Hogy lehet ezután új dolgot megtanulni? Magunktól, persze, de van itt egy kis 22-es. Tegyük fel, hogy nem tanultunk meg magunktól tanulni és nincs már tanár, aki ezt átadná. Így autodidakta módon kell megtanulni az autodidakta tanulást…

Még nehezebb a helyzet, amikor olyan dolgot akar az ember megtanulni, mint egy blog írása. És most nem a technikai megoldásról beszélek, egy weboldalt bárki össze tud dobni, ha mégsem, rengeteg leírás van erről. De hogy töltsük fel tartalommal, olyannal, amitől nem csak egymás után következő, összefüggés nélküli bejegyzések halmazának tűnik, hanem egy egységes egésznek? Van, akinek ez ösztönösen megy, van aki tanulta (pl újságíró iskolában, tanártól). Mi van, ha nem megy ösztönösen és nem tanította senki?

Ekkor jöhet a másolás módszere. Azaz fogunk egy jól működő dolgot, kielemezzük, megnézzük hogy mik az alapjai, meghatározzuk a mintáját, majd megpróbáljuk a mintára ráhúzni a saját elképzeléseinket. Sajnos a mai világban nehéz felfedezni a mintákat. Minden sokkal gyorsabb, változatosabb és sűrűbb ahhoz, hogy ez könnyen kivitelezhető legyen.

Nagyjából ide jutottam, amikor találtam egy megoldást. Mi lenne, ha nem más blogokból próbálnék tanulni, hanem valami tisztább, lassabb és professzionálisabb forrásból? Például egy nagy író cikksorozatából? Mint mondjuk John Steinbeck második világháborús haditudósításai… (az eredeti gondolatmenet a következő volt az első két beszámoló után: Azta, ezt ez nagyon állat. Tiszta blog. Tényleg, írni kéne róla. Csak kéne valami körítés…)

Az írások a maguk nemében tökéletesek, Steinbeck zseniális. A történetek rövid időszakokról szólnak, letisztultak, őszinték és következetesek. És ami a legfontosabb, ott érezni mögöttük az embert, aki átélte őket és elmondja nekünk a tapasztalatait. Ha ahhoz kevésnek is bizonyulok, hogy tanuljak belőle, akkor is nagy élmény lesz elolvasni.

Nemrég beszélgettem a bátyámmal és kifejtette aggodalmát arról, hogy a világ nem fejlődik, legalábbis nem úgy, ahogy a korábbi évtizedek alapján azt elvárnánk. Hiszen ugye járt ember a Holdon, száz év alatt feltalálták a televíziót, a számítógépeket, a nukleáris reakciót és egy csomó áttörést értek el, most meg semmi. A gond az, hogy tesó alapvetően rajongó típus és nem talál semmit, ami a rajongásának tárgya lehetne. Megszűntek ugyanis a nagy, populáris áttörések, nincs olyan hír, ami hirtelen megváltoztatná az életünket. Persze vannak áttörések, de például atomfizikai végzettség nélkül ki érti, hogy mit jelent a D-mezon részecskék bomlásának módja?

Pedig fejlődünk, gyorsabban és meredekebben, mint bármikor korábban, csak mivel a fejlődés már a mindennapok részévé vált és az egyik legfontosabb, fejlődő területnek, a kommunikációnak köszönhetően már perceken belül az arcunkba is nyomják az újdonságokat, nem vesszük észre annyira. Hiszen egy klasszikus példával élve a mobiltelefonom irányítani tudná a holdraszállást. Csak le kellene töltenem mondjuk az iApollo alkalmazást, csatlakoztatni a telefont a vezérlőpultra és indulhat a kilövés. De ki veszi ezt észre, ha mondjuk hétfőn bejelentik, hogy megjelent az új Saturn telefon, következő hét hétfőn letölthető az iApollo 7.0, amivel megkerülhetem a Földet, rá egy hétre pedig az iApollo 11.0, amivel Holdra szállhatok? Vagy ki várja a következő verziót, amivel elérhető a Mars? Minek várakozni rá? Úgyis jön. Vagy ha nem a Mars, akkor más, de valami jön. Mondhatnék egy csomó példát, a lényeg az, hogy minden egyszerű értelemmel, ismeretekkel felfogható eredményt megkapunk, a fejlődés természetes lett. Sajnos ezzel egyidőben értékelni sem tudjuk. Az ember azt tudja igazán értékelni, ami különleges, a hétköznapit definíció szerint természetesnek vesszük.

Amikor megkaptam az első smartphone-omat valamiért éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége. Egy Motorola MPX-200-asom volt 2005-ben. Eléggé gyerekcipőben járt még a technika, megfelelő net-hozzáférés nélkül kihasználni sem tudtam igazán, de nagyon élveztem. Mivel hajlamos vagyok függővé válni, igyekeztem visszafogni magam. Eldöntöttem, hogy kijelölök egy-egy célt, és amíg azt el nem éri a világ, nem vagyok hajlandó megelégedni a fejlődéssel. Így van mit várnom, van miért “rajonganom” és ha elérjük, még elégedett is leszek. Ráadásul a függőség káros hatásait sem szenvedem annyira.

Szóval telefon, az MPX után eldöntöttem, majd akkor fogok legközelebb foglalkozni a telefonokkal, amikor GPS lesz bennük. Ezt sikeresen letudtuk, nagy dolog volt amikor megkaptam a mostani telefonomat. Viszont mivel cél elérve, ki kellett jelölnöm egy újat. Ez pedig a kitekerhető kijelző lett. Amíg nem lehet flexibilis kijelzőjű a telefonom, nem nagyon foglalkozom velük (valahogy az érintőképernyő kimaradt a lépcsők közül).

De ilyen lehet pl. a villamosáram. Amíg nem szabhatom testre a lakásban, hogy mikor melyik energiaszolgáltatótól hova használjam az áramot, illetve hogyan osszam el a saját magam által termelt mennyiséget, nem nagyon foglalkozom vele. Ahogy hallottam a híreket Németországból, ez is közeledik.

Vagy autónál a tisztán elektromos, jelenlegi benzinesekkel megegyező hatásfokú jármű a cél.

E-book olvasónál a heti, illetve havi magazinok lettek a következő lépcső, valahogy könyv olvasásra nem igazán tudom elképzelni. Ahogy körbenéztem mostanában, hamarosan beszerezhetem az elsőt.

Azt hiszem a fényképezőgépekkel kicsit túllőttem a célon, a következő lépcsőnek a retináról pislogással lementett képeket jelöltem ki. Addig legalább egy tükörreflexesre be kéne valamikor ruháznom.

Mindenesetre vannak elképzeléseim, várom a lépcsőket és kiélvezem a pillanatokat, amikor elérjük őket.

Munkába menet leszakadt a kocsim kipufogója. Egyrészt szerencsém volt, mert az utolsó, rövid bekötőúton történt, el tudtam döcögni a parkolóig. Másrészt a többi autósnak is szerencséje volt. Ha az autópályán történik, az aszfalt simán letépheti és az a több kilós vasdarab felpattanva akár a mögöttem közlekedő szélvédőjén is beszállhat.

Rendben, jobban odafigyelek a kocsira ezentúl, hogy ne veszélyeztessek másokat. Két dolog viszont eléggé nyugtalanít. Mi garantálja, hogy mondjuk holnap nem én leszek a hátul közlekedő? Ha betartom a követési távolságot, talán ki tudom védeni. És mi lesz azzal, aki holnap fog mögöttem közlekedni és garantáltan nem tartja be a követési távolságot? Vajon ő átgondolta, milyen kockázata van annak, hogy 20 méterrel előrébb van? Hogy mennyit bíz ezzel a vakszerencsére? Hogy mekkora felelősséget tesz rám ezzel? Nem jó érzés így autózni.

Idézet az index cikkéből:
“Egyelőre azon az állásponton nem változtattak, amit a főpolgármester szóvivője mondott, miszerint nincs ok a bocsánatkérésre sem. Tarlós István és munkatársai ugyanis a szmogriadó tájékoztatási fokozatának elrendelése, azaz napok óta kérik, hogy az autósok hagyják otthon a járművüket. Inkább azoknak kéne bocsánatot kérni, akik annak ellenére is használják súlyosan környezetszennyező járműveiket, hogy az embertársaik fulldokolnak a szmogban – mondta a szóvivő.”

Anyád – már elnézést.
Piros matricás autóm van. Egész héten használtam, ma is, sőt, holnap is fogom. Munkahelyemre csak autóval tudok eljutni, szabadságot nem tudok kivenni, modernebb autóra nincs pénzem. A fizetésem nagy része elmegy adóra, amiből jut a fővárosnak is, minden tankolásnál egy csomó pénzt befizetek az utak karbantartására, fizetek óránként 240 ft-ot parkolásra, fizetek súlyadót az autó után, ebből mindből lehetne finanszírozni az utak takarítását. És még kérjek elnézést, amiért használom magas szálló por koncentráció miatti tilalom esetén? Ha én szabálytalanul közlekedek, fizessek bírságot, ha szabálytalanul rendelkeznek, még elnézést sem kérnek?
Azért ne kérjek elnézést, mert BKV buszt használok, aminél nemhogy a matrica színe nem stimmel, de már rég ki kellett volna vonni a forgalomból is? Esetleg az én autóm foglalta a helyet a takarítógépek elől az augusztusi útfellocsolás óta?

Most hogy így kiírtam magamból a panaszom, megvan a megoldás. Adót kellene csalnom, lopnom a benzint, szlovák rendszámmal nem fizetni a parkolásért és a súlyadóért és máris lenne pénzem olyan autóra, amivel nem büntetnének meg. És még el sem várnák, hogy elnézést kérjek.

Ma voltam vért adni.
Először és nem utoljára.

A lépcsőházunk melletti ingatlanirodában volt, gyakorlatilag a kocsitól többet kellett gyalogolnom – pedig még örültem is, milyen közel találtam parkolóhelyet. Kb. 40 percet vett igénybe. Ennyi idő alatt ennyien még sosem voltak nekem hálásak és köszönték meg, hogy ott voltam. Hazaérve úgy gondoltam, utánaszámolok az okoknak és elővettem az excelt:

4,5 dl vért vettek le tőlem.
A Vöröskereszt szerint évente 500000-szer ennyi kell a betegellátáshoz, tehát a szükséglet 0,0002%-át teljesítettem.
Én voltam a 22. és egyben utolsó ma. Ez azt jelenti, hogy itt az éves szükséglet 0,0044%-át gyűjtötték össze.
Tegyük fel, hogy ez a csoport egy évben heti öt napot, tehát összesen 250 napot dolgozik, ekkor össze tudja gyűjteni a szükséglet 1,10%-át.
Így jön ki, hogy felfelé kerekítve 91 egyszerre működő véradó állomásra van szükség az átlagos szükséglet lefedésére.
Jelenleg van 23 állandó, kb. 60 külső helyszín országszerte és ha jól láttam a neten, egy busz és egy kamion. Az összesen kb. 85 aktív véradó helyszín.
Az 6 hiányzó helyszín, ami a mai, itteni átlaggal számítva 132 hiányzó egységet jelent naponta, tehát a korábbi 250 nap/évvel számolva 33000 egység hiányzik.

A betegek ellátásához szükséges vérmennyiség 6,6%-a hiányzik. Minden 16. beteghez az Országos Vérellátó Szolgálatnak alternatív forrásból kell beszereznie a vért.

Namost szerintem ez elég rémisztő, úgyhogy amíg valaki meg nem mutatja, hogy rosszul számoltam, járni fogok vért adni.

Wikiszótár.hu szerint:
1. Bizonytalan állapot, amiből a kialakult helyzet jóra is, rosszra is fordulhat. Ez egyfajta „pengeélen való táncolást” jelent. Ez azt jelzi, hogy a megszokott működés nem lehetséges, valamilyen veszélyes helyzet áll fenn.

Eredet [válság < ómagyar: válság < vál(ik) (elválik, eldől) + -ság (főnévképző) < dravida: valli (elválik); vilattu (hasad, szétválik)]

A hírek alapján és ahogy emberekkel beszélgettem valahogy az jött le, hogy a legtöbben úgy gondolják, a válság a legalja. A fenti definíció alapján nem az és szerintem sem. Sokkal inkább az utolsó visszatérési pontnak kellene tekinteni. Vagy le, vagy fel, a döntéseken és választott utakon múlik.

Úgy gondolom, a problémák valahogy úgy működnek, mint a démonok az ördögűzős történetekben. Ha ismered a pontos nevét, hatalmad van felette. Nem tud meglepni, elrejtőzni. Ha ezt összeadom azzal, hogy anélkül nevezik a legtöbben válságnak a kritikus helyzeteket hogy tudnák, mit takar ez a megnevezés, rögtön elkezdek aggódni. Először is, felelőtlenül szórják a szavakat, így elveszik a jelentésük. Másodszor, nincsenek tisztában a körülöttük levő világgal. Harmadszor, még csak lehetőségük sincs tenni a problémák ellen.

Félreértés ne essék, nem vagyok szakember, nem értek a problémák kezeléséhez, nem gondolom, hogy bármi alapom van arra, hogy megmondjam másoknak mit hogy csináljanak. Mr. Wolf-tól pl. nagyon messze vagyok. Döntéshozásban nem vagyok a legjobb, viszont aránylag jól fel tudom mérni a helyzetet, a lehetséges megoldásokat és a következményeket.

Van, amikor csak egy járható út van. Olyankor nem kell döntést hozni, egyszerűen csak tenni a dolgunkat. Még ha átmenetileg károkat is okozunk, végig kell menni az úton. Később, ha lehetőségünk lesz rá, kijavítjuk őket. Ha pedig nem, segíthet az a tudat, hogy megtettük, amit meg kellet tenni.

Vegyük például a blogomat. Eljutottam oda, amikor vagy teljesen abbahagyom, vagy elkezdek rendszeresen bejegyzéseket írni. Úgy döntöttem ez utóbbit választom, még ha ez azt is jelenti, hogy lesznek koncepció nélküli, fölösleges bejegyzéseim. Remélhetőleg egyszer eljutok oda, hogy értelme is lesz.

Mostanában kicsit engedtem a szűrőmön, amivel védem magam mások ostobaságától, többet olvastam bele a hírekbe és honfitársaim kommentjeibe. Nem hittem volna, hogy ennyi ostobaság és rosszindulat létezik.

Mindig azt gondoltam, hogy túljutottunk azon a ponton, amikor a politikának és magyarázkodásnak álcázott szarakodás aktív része lehet a mindennapi életnek. Nekem sosem volt annyi időm és energiám, hogy előrébb helyezzem a tényleges problémamegoldásnál és cselekvésnél. Biztos én vagyok buta és béna és a többiek ennyivel jobban teljesítenek. De ha ennyivel jobbak nálam, miért tartunk még itt?

Mindenesetre arra a megállapításra jutottam, hogy több értelme van Grönlandon napórát árulni, mint bárminek ebben az országban.

Azt kell hogy mondjam, Speak elkövetett egy nagy hibát. Túl korán készítette el a… hát amit csinált, dalnak nem nevezném.
Kicsit betekintve a tv-csatornák mostani műsoraiba és pár félénk pillantást vetve a bulvárhírekbe részben átszűrődött, hogy mit akar a Magyar Nép. Mármint hallgatni, látni. Persze kivételek mindig vannak, tudom hogy nem illik durván általánosítani, de azért a sok lúd disznót győz elv működik. (bár nekem sosem volt tiszta, hogy kik a ludak és kik a disznók, meg hogy most akkor mi is ez az egész győzés-nemgyőzés, de itt helyénvalónak tűnt használni)

A nagy általános kultúra olyan szintre fejlődött, hogyha ma jelenne meg Speak a War-ral, tuti befutó lenne. Fluor “gáz” Tamás kollégáját ugyan nem verné, de tuti megközelítené. Egyszerűen megelőzte a korát. Kár érte. Lett volna nyolc kevésbbé vicces de szinvonalasabb évünk, most meg már úgyis mindegy.