Söpredék
11 02 2007A nagyszüleim ma a szokásos februári hírt közölték:
Betörtek a telkükön levő pincébe és kisházba. A pinceajtót leemelték a zsanérról, a tolóajtó zárját kifeszegették, a ház lakatját kinyitották.
Elvitték a fejszét, egy egyágú létrát, néhány szerszámot, konzerveket, láboskészletet. Megitták a két doboz sört, amit kinthagytam (ásványvízhez nem nyúltak) és leszórták az ágyneműt a földre. A kutyájukat meg beszaratták a házba.
Komoly értéket nem tudtak elvinni, olyat már régen nem hagyunk kint. Néhány éve elvitték a lekvárokat és széttörték a nagyapám szemüvegét.
Nyaranta rendszeresen rájárnak a gyümölcsökre.
Egyszer az egyik szomszéd bulit akart rendezni, előző nap kivittek néhány rekesz sört és töményet. Mindet elvitték.
Egy másik telektulaj egyszer télire kipakota a házát, nyitva hagyta az ajtót és kiírta egy cetlire, hogy nincs érték, fölösleges rongálni. Felgyújtották a házát.
Néha az jut eszembe, hogy szerzek egy pisztolyt és alkalmanként kimegyek éjjel. Ma az jutott eszembe, hogy legközelebb hagyjunk kint mérgezett kaját - kutyának, embernek. Nem fogom megtenni, mert nem akarok börtönbe kerülni és nem akarom, hogy a nagyszüleimen álljanak bosszút, nem lehetek mindig velük.
Már megszoktam a gondolatot, hogy léteznek ilyen emberek. Viszont az, hogy ennyire felborítják az értékrendemet, hogy ennyire radikális gondolatokat, érzéseket ébresztenek fel bennem, az aggaszt. Sosem akartam senkinek ártani, mindig igyekeztem előítélet-mentesen kezelni mindenkit. Egyre nehezebben megy.
Cáfolom, hogy minden ember egyenlő.
Vannak az emberek és van a söpredék…
Az emberek és ember lehet egyenlő, de az ember és söpredék semmiképpen.
Sajnálom, hogy ilyen dolgok esnek meg veled (meg mindenki mással is), és ilyenkor örülök, hogy nem vagyok telektulajdonos. Egy stresszforrással kevesebb van az életemben. Enélkül is van elég.
Ezzel most egyetértek. Jó, hogy nincs telkem.