Füvet nyírtam a telken.
Az összes köcsög amcsi, ausztrál meg mittoménmilyen vigyori, önjáró pázsitnyíróval rohangáló rohadék menjen a fenébe. Ezek képesek versenyt csinálni ebből. Meg élvezni. Kiállnak a garázsból a halk, kényelmes gépükkel, ráülnek aztán kocsikáznak egyet a kertben. Közben a gép nyírja a füvet. Ők meg büszkék, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Nem vagyok ám rosszindulatú vagy ilyesmi, csak egy kicsit indulatos.
Mert velük ellentétben én nagyapám 15 éves benzines cibálóját használom. Nagyapám szeret még két csavart odarakni, ahova elég egy is. Csak hogy tutira összefogja. Fűnyírónál ez még egy kis zsír, még egy kis olaj, még tisztább gyertya, még két rögzítőcsavar a szarvnál, még élesebb kés. Mondjuk a negyven éve épített ideiglenes házikó még mindig áll, a pince falán egy repedés sincs (külszíni mészkőbánya van tőlünk nem messze, régebben minden csütörtökön robbantás volt) 
. Ráadásul ősz óta ez volt az első indítása.
Továbbá a telkünkön nem pázsit van és nem hetente nyírjuk. Most éppen idén először, lásd első indítás.
Szóval én nem vigyorogtam közben. Izzadtam, miközben ráncigáltam azt a rohadt gépet az egyenetlen földön, megfájdult a fejem a szép kék kipufogófüsttől, szétizzadtam magam, leégtem, feltörtem a kezem a slagból eszkábált fogantyún, csapkodtam a felzavart roharokat és leráztam magamról a hangyákat, amik bolyának a tetejét lenyestem.
De legalább újból bizonyosságot nyert egy módszer hatékonysága a rovarok ellen. Van az izzadságnak egy olyan szintje, ami fölött már túl sós a bőröm nekik és nem szállnak rám. Persze ilyenkor jó, ha nincs az emberen semmilyen karcolás, mert az nagyon csíp.
Szóval jó két órányit szenvedtem és közben Forrest Gumpra és a köcsögökre gondoltam, akik élvezik és büszkék arra, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Vagy ezt már mondtam? Azon nincs mit büszkének lenni, minden gyerek megcsinálja. Nyírják le a felkapált talajba ültetett nárcisz elszáradt szárát. Vagy nyírjanak füvet vakondtúrással megspékelt domboldalon. Ja, és a mi fűnyírónkkal. Élvezzék azt.
Aztán amikor befejezték, amikor a koranyári szellő elfújta a füstöt, amikor a gép zaja miatt bedugult hallással már a cementgyár zúgását sem hallják, amikor a rovarok is új bozótot kerestek és a nap sem tűz már annyira, na akkor mosolyogjanak, akkor élvezzék a látványt és legyenek büszkék. Én mosolyogtam, élveztem a látványt és büszke voltam.
Persze gondolkodtam is munka közben. Milyen lesz a jövő fűnyírása? Vajon robotok fogják csinálni útvonaltervvel, akadályérzékelővel? Minden hétfő éjjel kiszabadulnak és legyakják a fölös millimétereket? Mit csinálnak a kutyaszarral? A lepotyogott száraz ággal? Előtte összeszedik, vagy lesz rá külön robot?
A “szegényebbeknek” meg marad a hagyományos módszer? Valami ultramobil, szuperbiztonságos, totálmegbízható és megahatékony kütyü Kínából?
Az tuti, hogy a jövőlakók nem fogják annyira élvezni a munka befejezését, mint én most.
- nem úgy a hangulatom. Bár gondolom ők is erre gondoltak.