Cetlik

Egy hétig autó nélkül voltam.

Van egy ismerősöm, aki azóta, hogy letette a jogsit nem utazott tömegközlekedési eszközzel. Már sokkal jobban megértem őt. Kicsit elpuhultam idén.

A héten mindig odanéztem, ahova parkolni szoktam vele. A járdán néztem a többi autóst. Kanyarok és utak emlékei rémlettek fel bennem. Hiányzott. És amikor végre újra beleülhettem, úgy éreztem, hogy nincs semmi gond, most már minden rendben lesz.

Sürgősen le kell szoknom róla, hátha újból élménnyé válik és nem az autóval közlekedés lesz a “természetes” állapotom. Nem akarom, hogy a MÁV vagy a BKV legyen az élmény. Az sokkal rosszabb.

Megaztán olcsóbb is lenne. A MÁV-jegy Vácra kicsit több mint a fele a benzinköltségnek (öreg autóm van 7,5-ös fogyasztással). Tehát ha egy autóban ketten utaznak, már megéri autóval közlekedni, legalábbis városok között. Sajnos egyedül szoktam járni. Kéne csinálni egy hirdetőfelületet, ahova az autósok felírják, mikor/honnan/hova mennek és a benzinköltségbe beszállva velük lehetne utazni. Az lenne csak a fantasztikum. Magyarok, akik figyelembe veszik a többi embert.

2007 augusztus 20-án az esti viharban egy erkélyről lehulló virágcserép betörte az autóm szélvédőjét.

Pedig már minden kezdett jól alakulni. Régóta nem volt rossz kedvem, tele voltam optimizmussal. Úgy is mondhatnám, láttam az alagút végét,megtaláltam a kiutat az erdőből. Ráadásul reggel, amikor behoztam a kocsit céges parkolóba, elkezdett esni az eső is. Pókhálós szélvédővel esőben közlekedni nagyon szar. A repedések miatt alig látni ki, gödröknél(pesten van pár) hullik az ember ölébe az üvegcserép és az ablaktörlő sem tudja az egyenetlen felületet rendesen letörölni. Legalább rendőr nem állított meg. Az lett volna a megaszívás.

Mintha az élet attól tartana, hogy elhagyom magam és inkább tesz ellene. A rohadék. Itt szívat, ahelyett hogy segítene. Miért kell folyton az orrom alá dörgölni, hogy sosem lesz nyugtom?

Na mindegy, jöjjön a sötét, a szutyok, nem érdekel. Ezen is túl leszek, mint mindenen.

Gondoltam, felhívom Junt. Három lehetőség volt, vagy szivattak, vagy késnek, vagy eltévedtek.

Mint kiderült, egyik sem. Csak kiváló szervezőkészségről, szociális érzékről és toleranciáról tettek tanúbizonyságot. Állítólag miután Jun felhívott hogy jönnek, feloszlott a társaság. Nicknév szerint sezlony, Hackett és Sayed úgy döntött, hogy sürgősen haza kell mennie.

Ezzel nincs is gondom, késő (korán) van, biztos ők is fáradtak. De akkor minek mondták, hogy feljönnek? Vagy ha egyszer azt mondták, miért nem jönnek fel?

Sebaj, nem haragszom .

Van még három és fél órám ébredésig, csak kipihenem magam…

Van egy klasszikus mondás: “Ilyen barátok mellett mi szüksége az embernek ellenségekre?”

Nemrég értem haza sfportal taliról. Tök jó volt, remek hangulattal meg minden. Miután kidobtak minket a Trombitásból, átmentünk a Margit-szigetre. Onnan elbúcsúztam a többiektől, fél háromkor indultam haza aludni. Szombaton, azaz ma költözik a barátnőm Pestre albérletbe, szóval szeretnék aránylag fitt lenni, hogy tudjak segíteni neki. Hétig lenne négy órám aludni, nem ittam annyit, hogy gondot okozzon.

Erre Jun háromnegyed háromkor felhív, pont miután lefeküdtem aludni, hogy fáznak és nem akarhatom, hogy a körúton lődörögjenek. Pontosan tudják, hogy korán kell kelnem és szeretnék aránylag használható lenni. Ahogy azt is tudják - legalábbis remélem - , hogy nem fogom azt mondani, hogy ne jöjjenek.

Így most várom őket. Lehet, hogy jönnek, lehet, hogy nem.

Most komolyan, mi szükségem ellenségekre?

Itt ülök Pesten a kislakásban (nyár végéig állandó hétköznapi lakhelyem).

Nemrég hoztam be a számítógépem és be lett kötve a net is.

Önéletrajzomat megírtam és elküldtem néhány helyre.

A söröm elfogyott, ananászlét iszom.

Előttem egy fél zacskó “kukoricás pufóka”, annyira retró, hogy nem lehet nem szeretni.

Julie London dalol halkan a fülembe.

Fáradt vagyok, ég a szemem.

Holnap kelhetek fel korábban, mert takarítanom kell. Meg amúgy is nehéz napom lesz.

Viszont nincs kedvem aludni.

Mit csináljak? Tanulni nincs kedvem. Elkezdhetnék tudományos hírekre vadászni. Befejezhetném vége Az öröm masinériáit, esetleg nekiállhatnék az Átjárónak. Vagy előkereshetnék egy filmet (a Sebhelyesarcút még úgysem tudtam megnézni). Akár Kázmér és Hubát is olvashatok. Keressek fórumokat ahol jól megmondhatom a véleményem? Kezdjem átolvasni az elmúlt fél év fel nem tett novelláit (úgyis közeledik a frissítés ideje)?

Vagy írjak blogbejegyzést? Junnak úgyis tartozom egyel.

Inkább keresek valami letöltenivalót, berakok egy csomó Julie Londont és megyek aludni.

Szép álmokat és kellemes muzsikát mindenkinek.

Kecses domborulatok, gyönyörű ívek. Diktálja neked a ritmust és ha követed, visszajelez. Dorombol, néla sóhajt, felnyög, vagy sikongat.
Nem szereti, ha lassú vagy. Büntet, ha ügyetlenkedsz. Bírja a gyorsabb tempókat is, csak jól csináld. Mindig legyél vele összhangban. Nem baj, ha van nálad jobb, a lényeg, hogy minden tőled telhetőt tegyél meg, de vigyázz, ne akarj többet, mint amire képes vagy - nem tudod becsapni. Értsd meg őt és azt tedd, amit elvár, amire szüksége van. Mindig figyelmeztet, csak tanulj meg olvasni a jeleiből.
Ez a táj, az út és az autó összefonódása.

Sfportal tali után elmentünk hegével autózni. Kicsit akadozva indult. Másnaposan és kánikulában, légkondi nélkül nem sok kedvünk volt hozzá.

Első persze a zene megválasztása volt, sikerült megfelelőt és elég ösztönzőt találni (RHCP - Stadium Arcadium). Majd elvetettük az összes eddigi útvonaltervet. Elmentünk Fótra, utána kereszteződéstől kereszteződésig mentünk.

Az ihlet akkor jött meg, amikor megláttuk a “Hatvan 10 km-re balra” táblát. Ne kérdezzétek, hogy jutottunk oda. Ott előjöttek a klasszikus módszerek: térkép elővesz, kanyargós sárga csík kiválaszt, odavezető útvonal megtervez. Így történt, hogy felmentünk a Mátrába, Kékestető felé. Onnan Salgótarjánba, majd Szécsény - Balassagyarmat - Rétság útvonalon vissza Vácra (összesen kb. 350 km és 5 óra volt).

A Gyöngyösről a Mátrába vezető út nagyon szép volt, bár túl sok emelkedő volt benne, nem volt jól belátható és nem akartam nyúzni a kocsit.

A mátrai út klasszikus szerpentin, nagyon azt sem tudtam élvezni. A gumik öregek és kopottak, a fék nem fog úgy, ahogy ott kéne (be kéne járatni, nem nagyon használom) és még fel is tartottak.

Viszont Recsktől Szécsényig nagyon jó volt. Gyönyörű táj, dombok, erdők, rétek. Lágyan kanyargó út, semmi meredek emelkedő, éles kanyar. Tökéletes terület a tempós autózásra, különösen a Recsk-Mátraderecske-Mátraballa-23as főút útvonal.

Egy időre kielégítettem az utazós igényeimet. Mehetek megint füvet nyírni (az akácerdő jön fűkaszával), már ha az időjárás is úgy akarja.

Olvasva Ilona bejegyzését, én is megnéztem az általános horoszkópomat az astroneten (rák).

Eredmény - önkényesen kiragadott részletek:

“A hangulata olyan változékony, akár a Hold. ” - A Hold nekem elég stabilnak és kiszámíthatónak tűnik - nem úgy a hangulatom. Bár gondolom ők is erre gondoltak.

“A Rák jegy szülöttei nagyon nőiesek..” -Kösz

“…anyáskodók…” -Nem.

“…háziasak…” - Pláne nem.

“…gondoskodók.” - Már akivel.

“Mindenük a család, az otthon, melynek csinosítására rengeteg időt fordítanak.” - Ápolom a pormacskákat és a pókkolóniámat.

“A lakása … - más számára fölöslegesnek tűnő - csecsebecsével van tele.” - Csak és kizárólag szeméttel. Takarítás után tök üres az egész.

“A Rák férfi is sokat áll a tükör előtt.” - Nem.

“Legkedvesebb lakberendezési tárgya a tükör, és egy fotel, valahol a könyvespolc (vagy kandalló) közelében.” - Tükör: lásd eggyel feljebb. Fotel: van egy nagyon tuti, legalább 30 éves fotelem a könyvespolc mellett. Imádom. Fél éve ültem benne utoljára.

“Pillanatok alatt ínycsiklandó falatokat varázsol az asztalra…” - A bátrak kipróbálhatják, de azért nem javasolnám. Simán csokikrémes gallyakkal találhatják magukat szemben. Meg csapvízzel.

Sosem hittem az asztrológiában, főleg nem az ilyen általánosításos részében. Egyszer voltam egy társaságban, ahol egy lány születési dátum, idő és hely alapján egész jó jellemzést adott rólam, szóval akár még lehet is benne valami.

Nade számít bármit is? Kell az nekem, hogy mások megmondják, ki vagyok és mi fog velem történni? Nem, nekem biztosan nincs erre szükségem.

Füvet nyírtam a telken.

Az összes köcsög amcsi, ausztrál meg mittoménmilyen vigyori, önjáró pázsitnyíróval rohangáló rohadék menjen a fenébe. Ezek képesek versenyt csinálni ebből. Meg élvezni. Kiállnak a garázsból a halk, kényelmes gépükkel, ráülnek aztán kocsikáznak egyet a kertben. Közben a gép nyírja a füvet. Ők meg büszkék, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Nem vagyok ám rosszindulatú vagy ilyesmi, csak egy kicsit indulatos.

Mert velük ellentétben én nagyapám 15 éves benzines cibálóját használom. Nagyapám szeret még két csavart odarakni, ahova elég egy is. Csak hogy tutira összefogja. Fűnyírónál ez még egy kis zsír, még egy kis olaj, még tisztább gyertya, még két rögzítőcsavar a szarvnál, még élesebb kés. Mondjuk a negyven éve épített ideiglenes házikó még mindig áll, a pince falán egy repedés sincs (külszíni mészkőbánya van tőlünk nem messze, régebben minden csütörtökön robbantás volt) . Ráadásul ősz óta ez volt az első indítása.

Továbbá a telkünkön nem pázsit van és nem hetente nyírjuk. Most éppen idén először, lásd első indítás.

Szóval én nem vigyorogtam közben. Izzadtam, miközben ráncigáltam azt a rohadt gépet az egyenetlen földön, megfájdult a fejem a szép kék kipufogófüsttől, szétizzadtam magam, leégtem, feltörtem a kezem a slagból eszkábált fogantyún, csapkodtam a felzavart roharokat és leráztam magamról a hangyákat, amik bolyának a tetejét lenyestem.

De legalább újból bizonyosságot nyert egy módszer hatékonysága a rovarok ellen. Van az izzadságnak egy olyan szintje, ami fölött már túl sós a bőröm nekik és nem szállnak rám. Persze ilyenkor jó, ha nincs az emberen semmilyen karcolás, mert az nagyon csíp.

Szóval jó két órányit szenvedtem és közben Forrest Gumpra és a köcsögökre gondoltam, akik élvezik és büszkék arra, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Vagy ezt már mondtam? Azon nincs mit büszkének lenni, minden gyerek megcsinálja. Nyírják le a felkapált talajba ültetett nárcisz elszáradt szárát. Vagy nyírjanak füvet vakondtúrással megspékelt domboldalon. Ja, és a mi fűnyírónkkal. Élvezzék azt.

Aztán amikor befejezték, amikor a koranyári szellő elfújta a füstöt, amikor a gép zaja miatt bedugult hallással már a cementgyár zúgását sem hallják, amikor a rovarok is új bozótot kerestek és a nap sem tűz már annyira, na akkor mosolyogjanak, akkor élvezzék a látványt és legyenek büszkék. Én mosolyogtam, élveztem a látványt és büszke voltam.

Persze gondolkodtam is munka közben. Milyen lesz a jövő fűnyírása? Vajon robotok fogják csinálni útvonaltervvel, akadályérzékelővel? Minden hétfő éjjel kiszabadulnak és legyakják a fölös millimétereket? Mit csinálnak a kutyaszarral? A lepotyogott száraz ággal? Előtte összeszedik, vagy lesz rá külön robot?
A “szegényebbeknek” meg marad a hagyományos módszer? Valami ultramobil, szuperbiztonságos, totálmegbízható és megahatékony kütyü Kínából?

Az tuti, hogy a jövőlakók nem fogják annyira élvezni a munka befejezését, mint én most.

Hétfőn állatkertben voltunk, ahol az ott szokásos állatok és növények mellett láttunk bonsai kiállítást is. Volt köztük egyszerű fekvőfenyő, sövénynek való bokor, meg különleges fajták is. Volt, amelyiket 10 éve nevelték és alakították, volt, amelyiket 50. Viszont mind gyönyörű volt.

Mindig imádtam őket. Kiskoromban akartam is nevelni, bár ez valószínűleg csak a karatéjos filmek öreg mestereinek hatása volt.

Mindenesetre a véletlen úgy hozta, hogy mikor hazajöttem a szüleimhez, anyum azzal fogadott, hogy kaptunk egy bonsait. Úgy 15 cm magas, sajnos máris sárgulnak és hullanak a levelei.

Kértem szakmai segítséget, talán sikerül megmenteni és sikeresen alakítgatni. Akkor húsz év múlva talán úgy fog kinézni, ahogy én szeretném.

Azt hiszem mindenkinek kell valamilyen hobbi. Bár nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá, túl komolytalan. A hobbival jól szórakozunk, ha kedvünk van hozzá csináljuk, ha nincs, nem csináljuk. Egy bonsai ápolása viszont több. Szertartás, már-már vallás.

Olyan, mintha állatot tartanék. Sőt, sokkal több fegyelmet és türelmet kövelel. Egy kutya jelzi, ha szomjas, ha éhes, ha piszkítania kell, ha játszani akar. Ha ismered, mindent azonnal megtudsz róla. Ha kielégíted az igényeit, azonnal jön a visszajelzés. Kér-adsz-kapsz. Többnyire szeretetet ad, mást nem nagyon tud. Esetleg biztonságot, magabiztosságot, hatalom és felelősség jóleső keverékét.

Egy bonsai viszont legfeljebb kinöveszt egy újabb levelet. Vagy csak megtartja az eddigieket. Vagy növeszt egy hajtást. Vagy éppen nem növeszt fölösleges hajtást. Ráadásul egy kutyát megsimogatni és örülni, hogy tetszik neki, kb fél perc. Próbáld ki egy növénnyel. Ápolod pár hónapig, aztán gyönyörgödhetsz egy új hajtásban. Ha gyors reakciót vársz, legfeljebb azt nézheted, hogyan szívja fel a vizet.
Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Vajon elég gondos és türelmes vagyok?

Tallinnban balhé van. Durvább, mint ami nálunk volt - egyáltalán, balhé volt nálunk?

Szóval újból kiderült, hogy nem csak velünk van baj, máshol sem tökéletes a világ. Csak máshol amikor gebasz van, nagyobbat esnek. Mert ugye ők, hogy hasonlattal éljek várakat építenek, van aki földből, van aki kőből, van aki vasbetonból. És látványos és zajos, ha az megroggyan.

De mi történik velünk? Szarból nem lehet várat építeni. Nálunk csak a mocsár rotyog, néha nagyobb és büdösebb buborékok pukkadnak ki. A kicsiket meg már észre sem vesszük, mert a fülünk tele iszappal, az orrunk elzsibbadt az állandó bűztől, a szemünket meg folyton a többieken tartjuk. Hátha valaki jobban tapos. Akkor gyorsan visszahúzzuk őt, nehogymá’ kimásszon.

Végkövetkeztetés_1: tessék körülnézni, ha valami büdösnek látszik, az bizony büdös. Ha nem érezzük, akkor velünk van a baj.

Végkövetkeztetés_2: ha várat akarunk, akkor vagy ki kéne mászni a mocsárból, vagy mindenki kezdjen el sürgősen keményet szarni, hátha besűrűsödik.