Cetlik

Nemrég végigolvastam az Átjáró sorozatot. Óvtak tőle, mondták, hogy csak az első regény jó. És tényleg. Nem volt különösebb bajom a többivel sem, csak nem kötöttek le annyira. Kicsit fölöslegesnek éreztem őket.

Viszont pár nappal az utolsó rész elolvasása után eszembe jutott az egész és jót nevettem magamban. A történetben -röviden és laikus módon összefoglalva- a világegyetemből eltűnt egy tömegmennyiség, aminek eredetileg ott kellett volna lennie. Történt, hogy a munkahelyemen (csak körülbelüli számokat írva) egy szállítólevélen volt 1500 kiló, 900 darab sajt. A rendszerbe be lett regisztrálva először egy 1500 kilós, 600 darabos, majd egy 400 kilós, 300 darabos szállítmány. Tehát a darabszám megvan, csak a valóságban az adminisztrálthoz képest hiányzik 400 kilónyi tömeg.

Rögtön ezután eszembe jutott egy novella, amit nem tudom hol olvastam és nem emlékszem sem a szerzőre, sem a címre. Abban egy fedeb okoz adminisztrációs gondokat.

Szóval szép és vidám napom volt. Hiába, majdnem minden scifi, ha pedig nem, van köze hozzá.

Legutóbbi sfportal talin amin ott voltam, felvetettem az ötletet, hogy el kéne menni egy obszervatóriumba megnézni a csillagokat. Ugyanis láttam egy bazi nagy táblát Pencen, amire az volt írva, hogy OBSZERVATÓRIUM és még egy jobbra mutató nyíl is volt rajta. Penc kis falu, messze a városok fényétől, szmogtól. Gondoltam biztos tök szép tiszta ott a levegő, jól lehet látni az eget.

Ma elmentem megnézni közelebbről és hogy esetleg szerezzek valami elérhetőséget, amin keresztül meg lehetne beszélni a látogatást. Gondoltam a falu szélén találok majd egy kis kupolás fehér épületet, ahol egy kedves csillagász odaenged a távcsövéhez. Ó, én naiv… Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ki és miért finanszírozna egy bazidrága, bárhova telepíthető berendezést mindentől távol(bocs, penciek), de nem foglalkoztam vele túlságosan.

Lefordultam a főútról arra, amerre a tábla mutatta. Néztem a falu végi épületeket, semmi. Mentem tovább az úton, bár ismerve a falukból kivezető utakat, nem sok jóra számítottam. Ennek ellenére az aszfalt nem tűnt el, és bár öreg volt és fel volt töredezve, meglepően masszívnak tűnt. Pedig a traktorok és kombájnok rendesen tönkre tudnak tenni egy utat.

Szóval mentem elfelé a falutól, gondoltam tuti vezet valahova az út, ha már egyszer megépítették. Aztán feltűnt, hogy a kanyarokban végig masszív fémkorlát van - egysávos noname utaknál nem szokás. Majd feltűnt, hogy végig közvilágítási lámpák vannak - ez sem túl gyakori. Majd elmentem egy transzformátorház-szerű épület mellett, amibe elég vastag villanykábelek mentek. Kezdtem magam úgy érezni, mintha Az idő peremén című novellában lennék (50. Galaktika, írta Donald A. Wollheim).

Kiértem egy domb tetejére és véget értek a kanyarok. Kis egyenes szakasz után egy karbantartott, masszív fakapuban az út is véget ért. Körbe szántóföld, bozót, erdő. A kerítésen belül parkoló, hófehér épület, szépen nyírt sövény, zöld fű (mostanában inkább sárgás szokott lenni). Kerestem a fegyveres őröket, az automatikusan rám, mint mozgó objektumra fókuszáló kamerákat. Nem voltak. Mindenütt csend.

A kapun három tábla és egy kapucsengő volt. Az egyik tábla “Kutyával őrzött terület” feliratú volt, a másikra fel volt erősítve egy naplóféleség “HARD DISK” fejléccel és furcsa kódokkal.

A harmadik egyszerre magyarázott meg mindent és zavart össze. A lelkesedésem elmúlt, a reményeim nagyot puffantak a forró aszfalton. Ez állt rajta: “Földmérési és Távérzékelési Intézet - Kozmikus Geodéziai Obszervatórium” (felírtam, megjegyezni nem tudtam volna). Itt biza mincsenek más csillagok, bolygók után leskelődő távcsövek. Összezavart, mert nem értettem a nevet. Hogy jön a földmérés a kozmikushoz? Hogyhogy geodéziai obszervatórium? Rákerestem a neten, megtaláltam: FÖMI - KGO Kicsit utánanéztem és megértettem, hogy mit csinálnak - ahogy azt is, hogy csillagnézésre másik helyet kell keresni.

(Ja, az épületet 1976-ban adták át, gondolom az út azóta van meg - régen ha kellett, belenyomták az anyagot rendesen az építkezésekbe)

Napközben eszembe jutott egy érdekes dolog. Nemrég felsőbb utasításra a munkahelyemen átköltöztem egy másik irodába. Az előző egy ablak melletti, világos, levegős hely volt, vidám emberek voltak körülöttem.

Most egy sötét, levegőtlen lukban ülök, a két kollégám, akik velem együtt vannak bent folyton oroszul beszélnek. Magyar szót akkor hallok, amikor kimegyek a többiekhez, vagy amikor lefordítják a főnököm őrjöngését és ostobaságait.

Az egyik sráccal beszéltem, nem tudom, hogy jutottunk oda, de megállapítottuk, hogy a két helyiség közötti ajtó tulajdonképpen egy csillagkapu. Minden alkalommal, amikor be vagy kilépek olyan, mintha egy másik bolygóra kerülnék.

Egyik oldalon a jófejek, a másikon a férgeshasúak, rovararcúak. Egyiken a fény, a másikon a sötét. Egyiken a frissesség, a másikon az állottság.

Hihetetlen, hogy egy gipszkarton fal mennyire el tud választani két világot. Sőt, tegyük fel, hogy minden helyiség egy-egy világ. Pontosabban minden helyiségnek van egy saját világa, ahol minden ugyanolyan . Vagyis egy teljes bolygó olyan, mint pl a nyugati aluljárójában levő wc és amikor kijösz, akkor nem csak a wc-ból jösz ki, hanem az egész világból egy másikba lépsz be.

Alapból minden alkalommal, amikor ajtókon megyünk át, egyben egy teljesen másik világba kerülünk. Nade mi van, ha elrontjuk? Nem sikerül világot váltani, csak helyiséget? Kijövünk és a padlón továbbra is wc-papír van és össze van hugyozva (rég voltam ott, lehet, hogy már rendbetették)? Vagy pl mennyi rossz ajtó lehet? Amiknél a másik oldalon is ugyanaz van. Esetleg lehet, hogy az ajtók nincsenek mindenkire egyforma hatással? Kijövök én egy szobából és azt hiszem, hogy egy teljesen másik világban vagyok, kijössz te ugyanabból a szobából és azt gondolod, minden ugyanolyan, mint odabent? Ekkor vajon ki hibázott? Te, aki nem reagáltál az ajtóra, vagy én, aki túl sokat képzel róluk?

”

- Ellenség, ellenség… - csóválta a fejét Milja néni. - Ezt a szót már rég el kellett volna felejteni. Miért nem fértél össze velük?

- Én?

- Te bizony. Neked mit ártottak?

- Ezt nem könnyű megmagyarázni. Bonyolult dolog. Állami ügy.

”

Idézet Kir Bulicsov Az utolsó háború című regényéből. Elsőre és felületesen olvasva nehezen komolyan vehető a regény, olyan, mint egy mese. A kapitány ócska sztorikat mesél, a konyhában egy idősebb nő törölgeti a porcelán kávéscsészéket, a békaszerű idegenek teáznak.

Legalábbis ez tűnik ki elsőnek. Nem tudom, mikor írta, miért így írta, a lényeg, hogy a regény ilyen. Imádom. Most olvasom harmadszor és csak most kezdem meglátni benne az apróságokat, amiktől zseniálissá válik. Mint a fenti idézet. A tökéletes naivitás és egyszerűség találkozása az évszázadok alatt felgyülemlett előítéletekkel, paranoiával és ostobasággal.

Az űrhajó olyan benne, mint egy kellemes társasház - egyészen addig a pillanatig, amíg fel nem ébred az első bolygólakó és rá nem csodálkozik. Ugyanis a történet olyan szereplőkkel kezdődik, akiknek a hajón szereplő technikai megoldások teljesen szokványosak. Akkor pedig minek kiszínezni, felhívni rá a figyelmet? Elég megrajzolni a körvonalakat. Amikor pedig már az újak is megszokják, újból szükségtelen. Egyszer fontos, akkor ott van.

A karakterek rajzfilmszerűen sablonosak, a történet naiv. Mert nem az fontos, hogy mi történik, sem az, hogy a karakterek hogyan alakulnak, fejlődnek. A lényeg az, hogy megértsük, mi, ostoba, realisztikus és grandiózus formákat hajszoló olvasók, hogy mit jelentenek, takarnak az egyszerű sablonok.

A kapitány ócska sztorikat mesél újra és újra, mindig más tanulságot levonva. Nem számít, mik a tanulságok. Nem számít, miért azok, amik. Nem számít, miért meséli újra őket. Nincs háttérgondolat, nincs cél. Csak a tény: a kapitány ócska sztorikat mesél újra és újra, mindig más tanulságot levonva.

Ez egy egyszerű írás, egyszerűségében pedig zseniális. Minden, ami benne van pont arra való, amire használják. Például az elsőtiszt is pont arra való, hogy elsőtiszt legyen. Se többre, se kevesebbre. Pont arra.