Cetlik

Egy hétig autó nélkül voltam.

Van egy ismerősöm, aki azóta, hogy letette a jogsit nem utazott tömegközlekedési eszközzel. Már sokkal jobban megértem őt. Kicsit elpuhultam idén.

A héten mindig odanéztem, ahova parkolni szoktam vele. A járdán néztem a többi autóst. Kanyarok és utak emlékei rémlettek fel bennem. Hiányzott. És amikor végre újra beleülhettem, úgy éreztem, hogy nincs semmi gond, most már minden rendben lesz.

Sürgősen le kell szoknom róla, hátha újból élménnyé válik és nem az autóval közlekedés lesz a “természetes” állapotom. Nem akarom, hogy a MÁV vagy a BKV legyen az élmény. Az sokkal rosszabb.

Megaztán olcsóbb is lenne. A MÁV-jegy Vácra kicsit több mint a fele a benzinköltségnek (öreg autóm van 7,5-ös fogyasztással). Tehát ha egy autóban ketten utaznak, már megéri autóval közlekedni, legalábbis városok között. Sajnos egyedül szoktam járni. Kéne csinálni egy hirdetőfelületet, ahova az autósok felírják, mikor/honnan/hova mennek és a benzinköltségbe beszállva velük lehetne utazni. Az lenne csak a fantasztikum. Magyarok, akik figyelembe veszik a többi embert.

2007 augusztus 20-án az esti viharban egy erkélyről lehulló virágcserép betörte az autóm szélvédőjét.

Pedig már minden kezdett jól alakulni. Régóta nem volt rossz kedvem, tele voltam optimizmussal. Úgy is mondhatnám, láttam az alagút végét,megtaláltam a kiutat az erdőből. Ráadásul reggel, amikor behoztam a kocsit céges parkolóba, elkezdett esni az eső is. Pókhálós szélvédővel esőben közlekedni nagyon szar. A repedések miatt alig látni ki, gödröknél(pesten van pár) hullik az ember ölébe az üvegcserép és az ablaktörlő sem tudja az egyenetlen felületet rendesen letörölni. Legalább rendőr nem állított meg. Az lett volna a megaszívás.

Mintha az élet attól tartana, hogy elhagyom magam és inkább tesz ellene. A rohadék. Itt szívat, ahelyett hogy segítene. Miért kell folyton az orrom alá dörgölni, hogy sosem lesz nyugtom?

Na mindegy, jöjjön a sötét, a szutyok, nem érdekel. Ezen is túl leszek, mint mindenen.

Legutóbbi sfportal talin amin ott voltam, felvetettem az ötletet, hogy el kéne menni egy obszervatóriumba megnézni a csillagokat. Ugyanis láttam egy bazi nagy táblát Pencen, amire az volt írva, hogy OBSZERVATÓRIUM és még egy jobbra mutató nyíl is volt rajta. Penc kis falu, messze a városok fényétől, szmogtól. Gondoltam biztos tök szép tiszta ott a levegő, jól lehet látni az eget.

Ma elmentem megnézni közelebbről és hogy esetleg szerezzek valami elérhetőséget, amin keresztül meg lehetne beszélni a látogatást. Gondoltam a falu szélén találok majd egy kis kupolás fehér épületet, ahol egy kedves csillagász odaenged a távcsövéhez. Ó, én naiv… Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ki és miért finanszírozna egy bazidrága, bárhova telepíthető berendezést mindentől távol(bocs, penciek), de nem foglalkoztam vele túlságosan.

Lefordultam a főútról arra, amerre a tábla mutatta. Néztem a falu végi épületeket, semmi. Mentem tovább az úton, bár ismerve a falukból kivezető utakat, nem sok jóra számítottam. Ennek ellenére az aszfalt nem tűnt el, és bár öreg volt és fel volt töredezve, meglepően masszívnak tűnt. Pedig a traktorok és kombájnok rendesen tönkre tudnak tenni egy utat.

Szóval mentem elfelé a falutól, gondoltam tuti vezet valahova az út, ha már egyszer megépítették. Aztán feltűnt, hogy a kanyarokban végig masszív fémkorlát van - egysávos noname utaknál nem szokás. Majd feltűnt, hogy végig közvilágítási lámpák vannak - ez sem túl gyakori. Majd elmentem egy transzformátorház-szerű épület mellett, amibe elég vastag villanykábelek mentek. Kezdtem magam úgy érezni, mintha Az idő peremén című novellában lennék (50. Galaktika, írta Donald A. Wollheim).

Kiértem egy domb tetejére és véget értek a kanyarok. Kis egyenes szakasz után egy karbantartott, masszív fakapuban az út is véget ért. Körbe szántóföld, bozót, erdő. A kerítésen belül parkoló, hófehér épület, szépen nyírt sövény, zöld fű (mostanában inkább sárgás szokott lenni). Kerestem a fegyveres őröket, az automatikusan rám, mint mozgó objektumra fókuszáló kamerákat. Nem voltak. Mindenütt csend.

A kapun három tábla és egy kapucsengő volt. Az egyik tábla “Kutyával őrzött terület” feliratú volt, a másikra fel volt erősítve egy naplóféleség “HARD DISK” fejléccel és furcsa kódokkal.

A harmadik egyszerre magyarázott meg mindent és zavart össze. A lelkesedésem elmúlt, a reményeim nagyot puffantak a forró aszfalton. Ez állt rajta: “Földmérési és Távérzékelési Intézet - Kozmikus Geodéziai Obszervatórium” (felírtam, megjegyezni nem tudtam volna). Itt biza mincsenek más csillagok, bolygók után leskelődő távcsövek. Összezavart, mert nem értettem a nevet. Hogy jön a földmérés a kozmikushoz? Hogyhogy geodéziai obszervatórium? Rákerestem a neten, megtaláltam: FÖMI - KGO Kicsit utánanéztem és megértettem, hogy mit csinálnak - ahogy azt is, hogy csillagnézésre másik helyet kell keresni.

(Ja, az épületet 1976-ban adták át, gondolom az út azóta van meg - régen ha kellett, belenyomták az anyagot rendesen az építkezésekbe)

Gondoltam, felhívom Junt. Három lehetőség volt, vagy szivattak, vagy késnek, vagy eltévedtek.

Mint kiderült, egyik sem. Csak kiváló szervezőkészségről, szociális érzékről és toleranciáról tettek tanúbizonyságot. Állítólag miután Jun felhívott hogy jönnek, feloszlott a társaság. Nicknév szerint sezlony, Hackett és Sayed úgy döntött, hogy sürgősen haza kell mennie.

Ezzel nincs is gondom, késő (korán) van, biztos ők is fáradtak. De akkor minek mondták, hogy feljönnek? Vagy ha egyszer azt mondták, miért nem jönnek fel?

Sebaj, nem haragszom .

Van még három és fél órám ébredésig, csak kipihenem magam…

Van egy klasszikus mondás: “Ilyen barátok mellett mi szüksége az embernek ellenségekre?”

Nemrég értem haza sfportal taliról. Tök jó volt, remek hangulattal meg minden. Miután kidobtak minket a Trombitásból, átmentünk a Margit-szigetre. Onnan elbúcsúztam a többiektől, fél háromkor indultam haza aludni. Szombaton, azaz ma költözik a barátnőm Pestre albérletbe, szóval szeretnék aránylag fitt lenni, hogy tudjak segíteni neki. Hétig lenne négy órám aludni, nem ittam annyit, hogy gondot okozzon.

Erre Jun háromnegyed háromkor felhív, pont miután lefeküdtem aludni, hogy fáznak és nem akarhatom, hogy a körúton lődörögjenek. Pontosan tudják, hogy korán kell kelnem és szeretnék aránylag használható lenni. Ahogy azt is tudják - legalábbis remélem - , hogy nem fogom azt mondani, hogy ne jöjjenek.

Így most várom őket. Lehet, hogy jönnek, lehet, hogy nem.

Most komolyan, mi szükségem ellenségekre?

Napközben eszembe jutott egy érdekes dolog. Nemrég felsőbb utasításra a munkahelyemen átköltöztem egy másik irodába. Az előző egy ablak melletti, világos, levegős hely volt, vidám emberek voltak körülöttem.

Most egy sötét, levegőtlen lukban ülök, a két kollégám, akik velem együtt vannak bent folyton oroszul beszélnek. Magyar szót akkor hallok, amikor kimegyek a többiekhez, vagy amikor lefordítják a főnököm őrjöngését és ostobaságait.

Az egyik sráccal beszéltem, nem tudom, hogy jutottunk oda, de megállapítottuk, hogy a két helyiség közötti ajtó tulajdonképpen egy csillagkapu. Minden alkalommal, amikor be vagy kilépek olyan, mintha egy másik bolygóra kerülnék.

Egyik oldalon a jófejek, a másikon a férgeshasúak, rovararcúak. Egyiken a fény, a másikon a sötét. Egyiken a frissesség, a másikon az állottság.

Hihetetlen, hogy egy gipszkarton fal mennyire el tud választani két világot. Sőt, tegyük fel, hogy minden helyiség egy-egy világ. Pontosabban minden helyiségnek van egy saját világa, ahol minden ugyanolyan . Vagyis egy teljes bolygó olyan, mint pl a nyugati aluljárójában levő wc és amikor kijösz, akkor nem csak a wc-ból jösz ki, hanem az egész világból egy másikba lépsz be.

Alapból minden alkalommal, amikor ajtókon megyünk át, egyben egy teljesen másik világba kerülünk. Nade mi van, ha elrontjuk? Nem sikerül világot váltani, csak helyiséget? Kijövünk és a padlón továbbra is wc-papír van és össze van hugyozva (rég voltam ott, lehet, hogy már rendbetették)? Vagy pl mennyi rossz ajtó lehet? Amiknél a másik oldalon is ugyanaz van. Esetleg lehet, hogy az ajtók nincsenek mindenkire egyforma hatással? Kijövök én egy szobából és azt hiszem, hogy egy teljesen másik világban vagyok, kijössz te ugyanabból a szobából és azt gondolod, minden ugyanolyan, mint odabent? Ekkor vajon ki hibázott? Te, aki nem reagáltál az ajtóra, vagy én, aki túl sokat képzel róluk?

Itt ülök Pesten a kislakásban (nyár végéig állandó hétköznapi lakhelyem).

Nemrég hoztam be a számítógépem és be lett kötve a net is.

Önéletrajzomat megírtam és elküldtem néhány helyre.

A söröm elfogyott, ananászlét iszom.

Előttem egy fél zacskó “kukoricás pufóka”, annyira retró, hogy nem lehet nem szeretni.

Julie London dalol halkan a fülembe.

Fáradt vagyok, ég a szemem.

Holnap kelhetek fel korábban, mert takarítanom kell. Meg amúgy is nehéz napom lesz.

Viszont nincs kedvem aludni.

Mit csináljak? Tanulni nincs kedvem. Elkezdhetnék tudományos hírekre vadászni. Befejezhetném vége Az öröm masinériáit, esetleg nekiállhatnék az Átjárónak. Vagy előkereshetnék egy filmet (a Sebhelyesarcút még úgysem tudtam megnézni). Akár Kázmér és Hubát is olvashatok. Keressek fórumokat ahol jól megmondhatom a véleményem? Kezdjem átolvasni az elmúlt fél év fel nem tett novelláit (úgyis közeledik a frissítés ideje)?

Vagy írjak blogbejegyzést? Junnak úgyis tartozom egyel.

Inkább keresek valami letöltenivalót, berakok egy csomó Julie Londont és megyek aludni.

Szép álmokat és kellemes muzsikát mindenkinek.

Kecses domborulatok, gyönyörű ívek. Diktálja neked a ritmust és ha követed, visszajelez. Dorombol, néla sóhajt, felnyög, vagy sikongat.
Nem szereti, ha lassú vagy. Büntet, ha ügyetlenkedsz. Bírja a gyorsabb tempókat is, csak jól csináld. Mindig legyél vele összhangban. Nem baj, ha van nálad jobb, a lényeg, hogy minden tőled telhetőt tegyél meg, de vigyázz, ne akarj többet, mint amire képes vagy - nem tudod becsapni. Értsd meg őt és azt tedd, amit elvár, amire szüksége van. Mindig figyelmeztet, csak tanulj meg olvasni a jeleiből.
Ez a táj, az út és az autó összefonódása.

Sfportal tali után elmentünk hegével autózni. Kicsit akadozva indult. Másnaposan és kánikulában, légkondi nélkül nem sok kedvünk volt hozzá.

Első persze a zene megválasztása volt, sikerült megfelelőt és elég ösztönzőt találni (RHCP - Stadium Arcadium). Majd elvetettük az összes eddigi útvonaltervet. Elmentünk Fótra, utána kereszteződéstől kereszteződésig mentünk.

Az ihlet akkor jött meg, amikor megláttuk a “Hatvan 10 km-re balra” táblát. Ne kérdezzétek, hogy jutottunk oda. Ott előjöttek a klasszikus módszerek: térkép elővesz, kanyargós sárga csík kiválaszt, odavezető útvonal megtervez. Így történt, hogy felmentünk a Mátrába, Kékestető felé. Onnan Salgótarjánba, majd Szécsény - Balassagyarmat - Rétság útvonalon vissza Vácra (összesen kb. 350 km és 5 óra volt).

A Gyöngyösről a Mátrába vezető út nagyon szép volt, bár túl sok emelkedő volt benne, nem volt jól belátható és nem akartam nyúzni a kocsit.

A mátrai út klasszikus szerpentin, nagyon azt sem tudtam élvezni. A gumik öregek és kopottak, a fék nem fog úgy, ahogy ott kéne (be kéne járatni, nem nagyon használom) és még fel is tartottak.

Viszont Recsktől Szécsényig nagyon jó volt. Gyönyörű táj, dombok, erdők, rétek. Lágyan kanyargó út, semmi meredek emelkedő, éles kanyar. Tökéletes terület a tempós autózásra, különösen a Recsk-Mátraderecske-Mátraballa-23as főút útvonal.

Egy időre kielégítettem az utazós igényeimet. Mehetek megint füvet nyírni (az akácerdő jön fűkaszával), már ha az időjárás is úgy akarja.

Olvasva Ilona bejegyzését, én is megnéztem az általános horoszkópomat az astroneten (rák).

Eredmény - önkényesen kiragadott részletek:

“A hangulata olyan változékony, akár a Hold. ” - A Hold nekem elég stabilnak és kiszámíthatónak tűnik - nem úgy a hangulatom. Bár gondolom ők is erre gondoltak.

“A Rák jegy szülöttei nagyon nőiesek..” -Kösz

“…anyáskodók…” -Nem.

“…háziasak…” - Pláne nem.

“…gondoskodók.” - Már akivel.

“Mindenük a család, az otthon, melynek csinosítására rengeteg időt fordítanak.” - Ápolom a pormacskákat és a pókkolóniámat.

“A lakása … - más számára fölöslegesnek tűnő - csecsebecsével van tele.” - Csak és kizárólag szeméttel. Takarítás után tök üres az egész.

“A Rák férfi is sokat áll a tükör előtt.” - Nem.

“Legkedvesebb lakberendezési tárgya a tükör, és egy fotel, valahol a könyvespolc (vagy kandalló) közelében.” - Tükör: lásd eggyel feljebb. Fotel: van egy nagyon tuti, legalább 30 éves fotelem a könyvespolc mellett. Imádom. Fél éve ültem benne utoljára.

“Pillanatok alatt ínycsiklandó falatokat varázsol az asztalra…” - A bátrak kipróbálhatják, de azért nem javasolnám. Simán csokikrémes gallyakkal találhatják magukat szemben. Meg csapvízzel.

Sosem hittem az asztrológiában, főleg nem az ilyen általánosításos részében. Egyszer voltam egy társaságban, ahol egy lány születési dátum, idő és hely alapján egész jó jellemzést adott rólam, szóval akár még lehet is benne valami.

Nade számít bármit is? Kell az nekem, hogy mások megmondják, ki vagyok és mi fog velem történni? Nem, nekem biztosan nincs erre szükségem.

Füvet nyírtam a telken.

Az összes köcsög amcsi, ausztrál meg mittoménmilyen vigyori, önjáró pázsitnyíróval rohangáló rohadék menjen a fenébe. Ezek képesek versenyt csinálni ebből. Meg élvezni. Kiállnak a garázsból a halk, kényelmes gépükkel, ráülnek aztán kocsikáznak egyet a kertben. Közben a gép nyírja a füvet. Ők meg büszkék, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Nem vagyok ám rosszindulatú vagy ilyesmi, csak egy kicsit indulatos.

Mert velük ellentétben én nagyapám 15 éves benzines cibálóját használom. Nagyapám szeret még két csavart odarakni, ahova elég egy is. Csak hogy tutira összefogja. Fűnyírónál ez még egy kis zsír, még egy kis olaj, még tisztább gyertya, még két rögzítőcsavar a szarvnál, még élesebb kés. Mondjuk a negyven éve épített ideiglenes házikó még mindig áll, a pince falán egy repedés sincs (külszíni mészkőbánya van tőlünk nem messze, régebben minden csütörtökön robbantás volt) . Ráadásul ősz óta ez volt az első indítása.

Továbbá a telkünkön nem pázsit van és nem hetente nyírjuk. Most éppen idén először, lásd első indítás.

Szóval én nem vigyorogtam közben. Izzadtam, miközben ráncigáltam azt a rohadt gépet az egyenetlen földön, megfájdult a fejem a szép kék kipufogófüsttől, szétizzadtam magam, leégtem, feltörtem a kezem a slagból eszkábált fogantyún, csapkodtam a felzavart roharokat és leráztam magamról a hangyákat, amik bolyának a tetejét lenyestem.

De legalább újból bizonyosságot nyert egy módszer hatékonysága a rovarok ellen. Van az izzadságnak egy olyan szintje, ami fölött már túl sós a bőröm nekik és nem szállnak rám. Persze ilyenkor jó, ha nincs az emberen semmilyen karcolás, mert az nagyon csíp.

Szóval jó két órányit szenvedtem és közben Forrest Gumpra és a köcsögökre gondoltam, akik élvezik és büszkék arra, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Vagy ezt már mondtam? Azon nincs mit büszkének lenni, minden gyerek megcsinálja. Nyírják le a felkapált talajba ültetett nárcisz elszáradt szárát. Vagy nyírjanak füvet vakondtúrással megspékelt domboldalon. Ja, és a mi fűnyírónkkal. Élvezzék azt.

Aztán amikor befejezték, amikor a koranyári szellő elfújta a füstöt, amikor a gép zaja miatt bedugult hallással már a cementgyár zúgását sem hallják, amikor a rovarok is új bozótot kerestek és a nap sem tűz már annyira, na akkor mosolyogjanak, akkor élvezzék a látványt és legyenek büszkék. Én mosolyogtam, élveztem a látványt és büszke voltam.

Persze gondolkodtam is munka közben. Milyen lesz a jövő fűnyírása? Vajon robotok fogják csinálni útvonaltervvel, akadályérzékelővel? Minden hétfő éjjel kiszabadulnak és legyakják a fölös millimétereket? Mit csinálnak a kutyaszarral? A lepotyogott száraz ággal? Előtte összeszedik, vagy lesz rá külön robot?
A “szegényebbeknek” meg marad a hagyományos módszer? Valami ultramobil, szuperbiztonságos, totálmegbízható és megahatékony kütyü Kínából?

Az tuti, hogy a jövőlakók nem fogják annyira élvezni a munka befejezését, mint én most.