Cetlik

Füvet nyírtam a telken.

Az összes köcsög amcsi, ausztrál meg mittoménmilyen vigyori, önjáró pázsitnyíróval rohangáló rohadék menjen a fenébe. Ezek képesek versenyt csinálni ebből. Meg élvezni. Kiállnak a garázsból a halk, kényelmes gépükkel, ráülnek aztán kocsikáznak egyet a kertben. Közben a gép nyírja a füvet. Ők meg büszkék, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Nem vagyok ám rosszindulatú vagy ilyesmi, csak egy kicsit indulatos.

Mert velük ellentétben én nagyapám 15 éves benzines cibálóját használom. Nagyapám szeret még két csavart odarakni, ahova elég egy is. Csak hogy tutira összefogja. Fűnyírónál ez még egy kis zsír, még egy kis olaj, még tisztább gyertya, még két rögzítőcsavar a szarvnál, még élesebb kés. Mondjuk a negyven éve épített ideiglenes házikó még mindig áll, a pince falán egy repedés sincs (külszíni mészkőbánya van tőlünk nem messze, régebben minden csütörtökön robbantás volt) . Ráadásul ősz óta ez volt az első indítása.

Továbbá a telkünkön nem pázsit van és nem hetente nyírjuk. Most éppen idén először, lásd első indítás.

Szóval én nem vigyorogtam közben. Izzadtam, miközben ráncigáltam azt a rohadt gépet az egyenetlen földön, megfájdult a fejem a szép kék kipufogófüsttől, szétizzadtam magam, leégtem, feltörtem a kezem a slagból eszkábált fogantyún, csapkodtam a felzavart roharokat és leráztam magamról a hangyákat, amik bolyának a tetejét lenyestem.

De legalább újból bizonyosságot nyert egy módszer hatékonysága a rovarok ellen. Van az izzadságnak egy olyan szintje, ami fölött már túl sós a bőröm nekik és nem szállnak rám. Persze ilyenkor jó, ha nincs az emberen semmilyen karcolás, mert az nagyon csíp.

Szóval jó két órányit szenvedtem és közben Forrest Gumpra és a köcsögökre gondoltam, akik élvezik és büszkék arra, hogy milyen faszájosan ápolják a kertet. Vagy ezt már mondtam? Azon nincs mit büszkének lenni, minden gyerek megcsinálja. Nyírják le a felkapált talajba ültetett nárcisz elszáradt szárát. Vagy nyírjanak füvet vakondtúrással megspékelt domboldalon. Ja, és a mi fűnyírónkkal. Élvezzék azt.

Aztán amikor befejezték, amikor a koranyári szellő elfújta a füstöt, amikor a gép zaja miatt bedugult hallással már a cementgyár zúgását sem hallják, amikor a rovarok is új bozótot kerestek és a nap sem tűz már annyira, na akkor mosolyogjanak, akkor élvezzék a látványt és legyenek büszkék. Én mosolyogtam, élveztem a látványt és büszke voltam.

Persze gondolkodtam is munka közben. Milyen lesz a jövő fűnyírása? Vajon robotok fogják csinálni útvonaltervvel, akadályérzékelővel? Minden hétfő éjjel kiszabadulnak és legyakják a fölös millimétereket? Mit csinálnak a kutyaszarral? A lepotyogott száraz ággal? Előtte összeszedik, vagy lesz rá külön robot?
A “szegényebbeknek” meg marad a hagyományos módszer? Valami ultramobil, szuperbiztonságos, totálmegbízható és megahatékony kütyü Kínából?

Az tuti, hogy a jövőlakók nem fogják annyira élvezni a munka befejezését, mint én most.

Hétfőn állatkertben voltunk, ahol az ott szokásos állatok és növények mellett láttunk bonsai kiállítást is. Volt köztük egyszerű fekvőfenyő, sövénynek való bokor, meg különleges fajták is. Volt, amelyiket 10 éve nevelték és alakították, volt, amelyiket 50. Viszont mind gyönyörű volt.

Mindig imádtam őket. Kiskoromban akartam is nevelni, bár ez valószínűleg csak a karatéjos filmek öreg mestereinek hatása volt.

Mindenesetre a véletlen úgy hozta, hogy mikor hazajöttem a szüleimhez, anyum azzal fogadott, hogy kaptunk egy bonsait. Úgy 15 cm magas, sajnos máris sárgulnak és hullanak a levelei.

Kértem szakmai segítséget, talán sikerül megmenteni és sikeresen alakítgatni. Akkor húsz év múlva talán úgy fog kinézni, ahogy én szeretném.

Azt hiszem mindenkinek kell valamilyen hobbi. Bár nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá, túl komolytalan. A hobbival jól szórakozunk, ha kedvünk van hozzá csináljuk, ha nincs, nem csináljuk. Egy bonsai ápolása viszont több. Szertartás, már-már vallás.

Olyan, mintha állatot tartanék. Sőt, sokkal több fegyelmet és türelmet kövelel. Egy kutya jelzi, ha szomjas, ha éhes, ha piszkítania kell, ha játszani akar. Ha ismered, mindent azonnal megtudsz róla. Ha kielégíted az igényeit, azonnal jön a visszajelzés. Kér-adsz-kapsz. Többnyire szeretetet ad, mást nem nagyon tud. Esetleg biztonságot, magabiztosságot, hatalom és felelősség jóleső keverékét.

Egy bonsai viszont legfeljebb kinöveszt egy újabb levelet. Vagy csak megtartja az eddigieket. Vagy növeszt egy hajtást. Vagy éppen nem növeszt fölösleges hajtást. Ráadásul egy kutyát megsimogatni és örülni, hogy tetszik neki, kb fél perc. Próbáld ki egy növénnyel. Ápolod pár hónapig, aztán gyönyörgödhetsz egy új hajtásban. Ha gyors reakciót vársz, legfeljebb azt nézheted, hogyan szívja fel a vizet.
Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Vajon elég gondos és türelmes vagyok?

Tallinnban balhé van. Durvább, mint ami nálunk volt - egyáltalán, balhé volt nálunk?

Szóval újból kiderült, hogy nem csak velünk van baj, máshol sem tökéletes a világ. Csak máshol amikor gebasz van, nagyobbat esnek. Mert ugye ők, hogy hasonlattal éljek várakat építenek, van aki földből, van aki kőből, van aki vasbetonból. És látványos és zajos, ha az megroggyan.

De mi történik velünk? Szarból nem lehet várat építeni. Nálunk csak a mocsár rotyog, néha nagyobb és büdösebb buborékok pukkadnak ki. A kicsiket meg már észre sem vesszük, mert a fülünk tele iszappal, az orrunk elzsibbadt az állandó bűztől, a szemünket meg folyton a többieken tartjuk. Hátha valaki jobban tapos. Akkor gyorsan visszahúzzuk őt, nehogymá’ kimásszon.

Végkövetkeztetés_1: tessék körülnézni, ha valami büdösnek látszik, az bizony büdös. Ha nem érezzük, akkor velünk van a baj.

Végkövetkeztetés_2: ha várat akarunk, akkor vagy ki kéne mászni a mocsárból, vagy mindenki kezdjen el sürgősen keményet szarni, hátha besűrűsödik.

My name is Luke. Lucky Luke.

Lőni voltam. Még sosem fogtam a kezemben fegyvert, de biztos, hogy fogok még.

Nagyon állat és egész jól sikerült. Bár az előzetes tervvel ellentétben a durva fegyvereket nem próbáltam ki, maradtam egy egyszerű 22-es Rugernél. Ellőttem 100 lőszert és rohadtul élveztem. A durvákat csak megnéztem, külsőre viszont nagyon állatok. Legközelebb talán kipróbálom őket.

Rövid csövű rendőrségi sörétes: brutális romboló, nem sokat hagyott a lőlapból.

AK: ránézésre is ilyesztő. Távcsöves volt és pont úgy nézett ki, mint ami most azonnal szeretne egy közeli háborút. Ráadásul úgy is viselkedett. Minden lövés olyan hatást keltett, mintha a cél “el lenne intézve”, jöhet a következő, de jöjjön gyorsan.

“egybazinagypiszoly”: képzelj el egy túlméretezett játékpisztolyt. Képzeld el fémből, lőszerek és tár nélkül másfél kiló. Gondold azt, hogy beleraksz egy akkora lőszert, mint a hüvelykujjad. Majd odaállsz széles terpeszben és lősz egyet. Elmondom, hogy fog kinézni. Kicsit izgatottnak tűnsz, a szokatlan súlytól remeg a kezed. Feltűnően sokáig célzol, majd meghúzod a ravaszt. A lövés pillanatában 10-20 centit hátramozdulsz, kb annyit, amekkora a torkolattűz a fegyver csövénél. Majd tátott szájjal, már nem a súly miatt remegve - és nem csak a kezed remeg - lassan leengeded a fegyvert. Pár másodperc múlva ellövöd a második lőszeredet is (megbecsülöd őket. 1500 ft volt darabja, az egyik már csak egy üres hüvely és egy ólomfolt a lőlap mögött). Amikor megnézed a lőlapot, azt veszed észre, hogy teljesen mellé lőttél. A srácnak, aki kipróbálta van fegyvertartásija és egy saját Glock-17-ese, néha hetente, max havonta jár lőni, jár versenyekre is, tehát nem kezdő - és mégis így reagált. Nagyon brutális.

Talán egyszer kipróbálom. Nekem teljesen megfelelt a kiskaliberű pisztoly, azzal is kihívás a cél közepébe találni.

Volt aki kipróbálta az emberalakos lőlapot. A végén beszéltek arról, milyen különböző roncsoló hatású lőszerek, milyen golyóálló mellények vannak, utcai harcban melyik fegyver mire jó. Valószínűleg hiányzik belőlem az agresszió, de nekem ez az egész lövészesdi annyiban kimerül, hogy fülvédőben egy éles fegyverrel lőtéren a lőlap közepéhez minél közelebb kell lőnöm. Egy sörétessel nem lehet pontosan lőni, az AK és az “egybazinagypisztoly” túlzás, az emberalakos lőlapon meg nincs középpont.
Mindegy, a lényeg, hogy nagyon élveztem a lövészetet és javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki. Legalább amikor meglát egy 45mm-es pisztolyt kiderül, hogy mennyi agresszió lappang benne, amikor pedig megnézi a találatait, hogy mennyire biztos a keze, mennyire tud koncentrálni és mennyire precíz.

Ne igyatok Prágában kávét! Nem szabad! Szar!

Komolyan, rosszabb, mint a szlovák vagy a horvát. Igyatok porból készültet, vagy menjetek egy rohadt drága kávézóba, ahol a nagyon finom az elvárt. Na ott ihatót fogtok kapni, de finomat nem valószínű.

Igyatok inkább sört. Azt viszont bárhol és bármilyet.

Van ugye az öt nagy márkájuk, a Pilsner Urquell, a Budweiser, a Staropramen, a Krusovice és a Gambrinus. Ezek adottak, bármikor bárhol fogyasztva garantált a minőség. Sajnos azokat a helyeket, ahol saját főzésű söröket kapni, nem találtuk meg, Kamila sem tudott segíteni. Szegény azon is kicsit megrémült, hogy mikor reggel felkelt és azt látta, hogy hegével sört iszunk a reggelihez. Pedig a reggelit már megettük, csak utána kezdtünk sörözni. Mindenesetre csak az időponttal volt baja, a sörrel nem, ezt később bebizonyította.

Szóval kipróbáltunk egy helyi sört is, olyat, amit nem forgalmaznak külföldön. Legalábbis nem valószínű, mert a neve két szóból áll és tele van sátrakkal, szárnyakkal és áthúzott betűkkel - nem is emlékszem rá -, így pedig nehéz eladni. Azt kell hogy mondjam, ütötte az összes barna sört, amit eddig ittam, a krusovice kivételével. Érdekes, de mint megtudtuk, az összes magyar a krusovicét isteníti, a csehek meg nem szeretik, szerintük túl gyenge. Menjenek a fenébe, elkényeztetett, finnyás helyiek. Ez van, ha az ember benne él a jóban, nehezen értékeli azt. Azt sem tudják, milyen jó nekik.

Egy másik típust hazahoztunk, szintén a már megszokott cseh minőség, értsd: ha van cseh, nem iszom másmilyen sört.
Ahogy én látom, a szar kávé és a jó sör miatt időben kicsit el vannak tolódva az emberek, a nap később kezdődik náluk, viszont az este tovább tart. Az éjjelről nem tudok, sajnos hullaként aludtuk át mindkettőt.

Ahogy a tesóm menyasszonya mondta, elkurvult. Nem tudom, régen milyen volt, de most olyan, mint egy tiszta, rendesen ápolt, túlzsúfolt kirakat. Bár nem sokat tudtunk mászkálni, így csak a túristáknak “elkülönített” részt láttuk. Mondjuk egyszer kicsit kijjebb mentünk, ott meg nem volt sokminden.

A házak gyönyörűen fel vannak újítva, az utcák tiszták. Minden tele van vendéglátó hellyel, szuvenírbolttal. Folyamatosan katasztrófális színű oldtimer városnéző kocsikat látni. A vár nagyon szép, bár kicsit üres.

A metró tiszta, gyors, olcsó. Egy külső megállóban először nem is tudtam, mi a furcsa. Hát nem voltak reklámok, plakátok. Egy napijegy 80 korona volt, az kb 750 huf - bőven megéri.

A hétvége alatt találkoztunk két kéregetővel és egy hajléktalannal - a többiek állítólag láttak többet, nekem nem tűntek fel.

Tudom, kicsit kusza az egész, de nagyjából ilyen kusza kép alakult ki bennem. Összességében ha hagyományos turista lennék, nagyon bejönne a város, ez a két nap viszont kevés volt ahhoz, hogy rendesen meg tudjam ítélni. Három lehetőségem van, vagy nem nagyon beszélek róla, vagy visszajárok hosszú hétvégékre, vagy kimegyek lakni egy hónapra, hogy megismerjem.

Mivel kíváncsi vagyok, és nincs kedvem megtanulni csehül, maradnak a hétvégék.

Hétvégén Prágában voltunk.

Időspórolási okokból azt terveztem, hogy éjjel utazunk. Nagyon szafa tervet készítettem, csak a kivitelezéssel volt egy kis gond.

Elméletileg szerdáról csütörtökre jól kialudtam volna magam, egész nap csak döglöttem volna, majd 23-kor elindultunk volna Vácról Pestre Junhoz átvenni ezt-azt, majd onnan Prágába. Reggel hétre kellett volna odaérnünk, tartottunk volna bőven szünetet. Másnap én nem lettem volna nagyon fáradt, a többiek pedig aludtak volna a kocsiban.

Ehhez képest aludtam 6 órát, az indulás estéjén dolgoztam kicsit és a Pestről indulás elcsúszott egy órát.

Külföldön mindig betartom a sebességkorlátokat, így hogy időben érkezzünk, jóval kevesebb szünetet tartottunk. A cseh autópálya Brno és Prága közötti szakasza rohadt szar, a kocsi hangos és a futóműve kemély, a kerekek jól fel voltak fújva. Hihetetlen volt. A szénsavas üdítőből szénsavmentes lett.

Eleve fáradt voltam, a szar út még jobban leszívott. Az első redbullt Pozsony előtt ittam meg, a másodikat Brno után, harmadiknak nem lett volna értelme. Egy szint után nem használnak a vegyianyagok. Prága előtt 120 km-rel felriadtam. Merthogy teljes és tökéletes fókuszvesztésem volt, mint az ébrenlét és alvás közötti pillanatban. Vezettem már hosszabb távon, de megállnom még sosem kellett. Szerencsére belefért egy félórás alvás, így gond nélkül megérkeztünk Prágába. A Juntól kapott útbaigazítás (egy cím, egy útvonalkereső és a googlemaps megfelelő linkje) tökéletes volt, így simán megtaláltuk a lakást tíz percel hét előtt. Majd megjött a vendéglátónk, Kamila is és innentől kezdve nem volt semmi gond…

folyt. köv.

Nemrég fizetőssé tették a teherautók számára a 2/A utat - többek között azt is.

Kérdés lehetne, mire föl (tudom, a teherautók útrongálása, egyéb költségek kompenzálása, stb)? Az út szar, háromnegyede szimpla egysávos és végig főút. Más kérdés, hogy autópályát akartak építeni, felvettek rá kölcsönt, majd a félig kész utat elnevezték teszszakasznak és abbamaradt az egész.

Tehát hogy kicsit megemeljék a színvonalát, átnevezték M2-re és hogy félreértés ne essék, 5 kilométerenként kitettek 90-es táblákat. Sok értelme nem volt, hihetné az ember, mert eddig is főút volt, ezután is az, tábla nélkül is csak 90-nel lehet menni rajta.

Amit eddig alig tartottak be. Az átlagsebesség 110 volt, a duplasávos részeken 120-130. A kilencvennel haladók mögött elég hamar sor alakult ki.

Viszont mióta kint van a tábla, egyre többen tartják be. Hihetetlen. Ekkora ereje lenne a feliratoknak? Nálunk is? Ahol mindenki mindent jobban tud és majd ő eldönti, mennyivel lehet menni? Mert az hagyján, hogy német nyelvterületen máshogy reagálnak az emberek. Egyszer az osztrák autópályán, amikor megláttam az EINORDNEN (besorolni) feliratot, gondolkodás nélkül azonnal végrehajtottam(persze tükör, holttér figyel). Nade az külföldön volt és németül égették a retinámba - jó, hogy nem vágtam magam vigyázba.

Itthon ez teljesen szokatlan. Lehet, hogy előbb-utóbb megtanuljuk betartani a szabályokat?

”

- Ellenség, ellenség… - csóválta a fejét Milja néni. - Ezt a szót már rég el kellett volna felejteni. Miért nem fértél össze velük?

- Én?

- Te bizony. Neked mit ártottak?

- Ezt nem könnyű megmagyarázni. Bonyolult dolog. Állami ügy.

”

Idézet Kir Bulicsov Az utolsó háború című regényéből. Elsőre és felületesen olvasva nehezen komolyan vehető a regény, olyan, mint egy mese. A kapitány ócska sztorikat mesél, a konyhában egy idősebb nő törölgeti a porcelán kávéscsészéket, a békaszerű idegenek teáznak.

Legalábbis ez tűnik ki elsőnek. Nem tudom, mikor írta, miért így írta, a lényeg, hogy a regény ilyen. Imádom. Most olvasom harmadszor és csak most kezdem meglátni benne az apróságokat, amiktől zseniálissá válik. Mint a fenti idézet. A tökéletes naivitás és egyszerűség találkozása az évszázadok alatt felgyülemlett előítéletekkel, paranoiával és ostobasággal.

Az űrhajó olyan benne, mint egy kellemes társasház - egyészen addig a pillanatig, amíg fel nem ébred az első bolygólakó és rá nem csodálkozik. Ugyanis a történet olyan szereplőkkel kezdődik, akiknek a hajón szereplő technikai megoldások teljesen szokványosak. Akkor pedig minek kiszínezni, felhívni rá a figyelmet? Elég megrajzolni a körvonalakat. Amikor pedig már az újak is megszokják, újból szükségtelen. Egyszer fontos, akkor ott van.

A karakterek rajzfilmszerűen sablonosak, a történet naiv. Mert nem az fontos, hogy mi történik, sem az, hogy a karakterek hogyan alakulnak, fejlődnek. A lényeg az, hogy megértsük, mi, ostoba, realisztikus és grandiózus formákat hajszoló olvasók, hogy mit jelentenek, takarnak az egyszerű sablonok.

A kapitány ócska sztorikat mesél újra és újra, mindig más tanulságot levonva. Nem számít, mik a tanulságok. Nem számít, miért azok, amik. Nem számít, miért meséli újra őket. Nincs háttérgondolat, nincs cél. Csak a tény: a kapitány ócska sztorikat mesél újra és újra, mindig más tanulságot levonva.

Ez egy egyszerű írás, egyszerűségében pedig zseniális. Minden, ami benne van pont arra való, amire használják. Például az elsőtiszt is pont arra való, hogy elsőtiszt legyen. Se többre, se kevesebbre. Pont arra.

Még sosem éreztem magam ennyire nyomorultul.

Ha most nem csinálok valamit, biztos megőrülök, így inkább leírom.

Én, szánalmas rongy féreg, apró darabokra estem. Minden amit valaha gondoltam magamról, szétesett. Nem tudom, hogy mit csináljak? Nem tudom, hogy miért csináljam? Nem tudok semmit.

Sötétben tapogatózom és amit találok, azok a saját énem rothadó, nyálkás darabjai. Elvesztettem minden kapaszkodót, mindent, amit eddig hittem. Süllyedek egy mocsárban és ahelyett, hogy arra gondolnék, hogy juthatok ki, csak nyelem a szutykot és közben azon járnak az agyam darabjai, hogy nehogy mást is magammal húzzak. Hiszem könnyebb mártírt játszani, mint megoldani a dolgokat. Könnyebb elengedni magam és úgy csinálni, mintha mindent megtettem volna. Ettől persze még jobban undorodom magamtól.

Nincs erőm, hogy változtassak és nincs honnan erőt merítenem, pedig sürgősen csinálnom kell valamit, amitől újból embernek érezhetem magam. Pontosabban végre tényleg embernek érezhetem magam.